beküldött írás részletei
Egy terjedelmes beszámolót kaptunk amiből szeretnénk részleteket idézni. Az író édesapja és önmaga is Jehova Tanúi teljes idejű szolgái közé tartoztak.
Szüleim 3 éves korom óta Jehova Tanúi. Én 1969–ben születtem. Iskoláskorom óta édesapám felvigyázóként szolgált, ennek köszönhetem a rendkívül határozott nevelést. Áldásnak érzem, hogy hetente volt családi tanulmányozásunk, és már iskoláskorunk előtt részt vettem a szolgálatban. Az iskolában könnyen vettem az akadályokat. A kisdobosság, az ünnepek, az úttörőmozgalom és a semlegesség más kérdései magától értetődőnek tűntek. 1981–ben szerettem volna megkeresztelkedni (már 78 óta hírnök voltam) de apám nem engedte. Akkoriban az utazómunka másképpen zajlott a betiltás miatt. Szándékom kinyilvánítása után 1982 nyarán apám magával vitt az utazómunkába, ahol leginkább a nővéremre lettem bízva.
Mai napig kellemes emlékeim vannak arról a nyárról. Mint a „nagyfőnök" gyermekét nagyon nagy szeretettel fogadtak. Nekem is titokban mindenről jegyzeteket kellett készítenem. A két hónap elteltével apámmal komolyan leültünk beszélgetni.
„Ha ezek után rendszeres hírnök maradsz, alámerítkezhetsz" – jelentette ki apám.
Arra gondolt, hogy magam is láthattam milyen a maga valóságában az igazság. 1983 elején jött a továbbtanulás. Annak ellenére, hogy tiszta jeles tanuló voltam mindvégig, olyan csúnya jellemzést kaptam hitem miatt, hogy nem vettek fel sehová. Muszáj volt szakmunkásképző iskolába mennem, ahol fényezőnek tanultam. Ugyanekkor valamilyen módon megszűntek felelős testvérek szigorú utasításaira az ifjúsági összejövetelek. Ezek az összejövetelek nagyon sok szellemi erővel töltöttek fel. Nekem példás gyereknek kellett lennem, ezért elsőként bojkottáltuk azokat. Ez olyan bélyeget tett a családomra egyesek körében, hogy csak apámnak tett ígéretem miatt maradtam aktív hírnök. Ilyen állapotban keresztelkedtem meg 1983 őszén, 14 éves koromban.
A téli szünet (nagyon hideg volt) kisegítő úttörőzéssel telt. Alig pár éve csökkent az úttörők óraszáma, amit vétek lett volna nem kihasználni. Életemben először kerültem be a rendőrségre. Letartóztattak engem és egy idősebb testvért. Az egyik házigazda a Királyság szót hallva társam szájából a beszélgetés után kihívta a rendőröket. Apámat is előállították. Hat órai kihallgatás után elengedtek. Ezzel a kellemetlen eseménnyel váltam a gyülekezet beavatott testvérévé.
1985–ben vezettem először gyülekezeti összejövetelt, apám távollétében egyre többször helyettesítve őt. A nyári hónapokban vidéki területeket dolgoztunk meg az általam szervezett fiatal csapatokkal. Szellemileg úgy éreztem a csúcsponton vagyok. A testvérek egyre csak figyelmeztettek, hogy szükségem lesz a most szerzett erőre a katonaság miatt. A börtönből szabadult testvérek is ezt hangoztatták, nem értettem miért.
Anyámnak köszönhetően nagyon jó ügyvédem volt, aki ellátott nagyon okos tanácsokkal. Neki köszönhetem, hogy 18 hónap börtönt kaptam. Apám soha nem volt börtönben, de azzal bíztatott: a börtön a testvérek egyeteme, egész nap csak az igazság van, használd ki. Ezzel szemben első napon nagyon rosszul éreztem magam. A bent lévő testvérek állandóan vitatkoztak, versengtek. Amikor világiakkal érintkeztünk, valóságos harc volt azért a lehetőségért, hogy ki prédikáljon nekik. Utána persze ezt is nagy vita követte. Miután ez fél évig ment nem bírtam tovább. Soha eddig senkinek nem mondtam el, hogy ennek milyen ára volt.
1988–ban lettem kisegítőszolga. Fogadalmamat megtartva csupán havi 16 körüli órákat jelenthettem a börtön előtti 40 – 50 helyett. Azt a bevált „trükköt" alkalmaztam, hogy csak érdeklődőkhöz jártam. 1989 márciusában aztán újra elkezdtem a házankénti munkát, iszonyatos volt. Anyám 1990–ben meghalt (50 évesen) és a temetésen jelenlevők óriási száma arra indított, hogy meg kell hálálnom a testvéreknek mindazt amit a családunkért tettek. Vén lettem a gyülekezetben és apám nagy örömmel kísérte figyelemmel szellemi előmenetelemet. Nagyon jó véntársam volt. Érettségi után jelentkeztem főiskolára, de nem vettek fel.
Már 9 éve testvér voltam, de most lettem önálló, és általános úttörő. Tapasztaltam milyen egy átlagos gyülekezet. A testvérek sokat civakodtak. A kinevezett férfiak sem voltak békében egymás mellett. Rajtam kívül még két vén volt. Az egyik 75, a másik 83 éves. Mind a ketten az ötvenes években kezdtek, és alig változhattak. Volt 2 kisegítőszolga akik tanítottak, valamint egy 100 fős gyülekezet, 30 testvérrel. Kinevezés évek óta nem volt, sem utánpótlás. A kényelmes otthon helyett egy vizes szobában húzhattam meg magam egy idős, kissé mulatságosan naiv testvérnőnél. Rengeteg újonnan érkezett volt, és a két vént leszámítva mindenki változást várt; de tőlem.
Próbáltam meggyőzni a két öreget arról, hogy kellene valami utánpótlás a gyülekezetben. A hamarosan érkező körzetfelvigyázóval karöltve annyit értem el, hogy a könyvtanulmányozási csoportot vezető 6 hírnököt kisegítőszolgának ajánlhattuk. Nagyon sok buzdítás eredménye lett, hogy egyre többen lettek kisegítő úttörők. Az előadások színvonala lassan emelkedni kezdett. Apám tanácsát követtem, akinek tanítása sokak fülét bántaná:
– Fiam! Ne felejtsd el, hogy taktikázzál ha eredményt akarsz elérni!
– Jehova szervezetében ennek nincs helye, hogyan mondhatsz TE ilyet?
– Ha nem taktikázol, akkor nagyon sikertelen leszel, mert mindenki ezt teszi. Egyenes szavakkal csak haragosakat szerzel. Udvarolj, dicsérj és helyeselj, közben kövesd amit elterveztél.
És ez vezetett célra. A két öreg nem gondolta soha, hogy a programok nagy részét ne ők tartsák. Azonban volt 8 kisegítőszolga. Először a kiemelések és oktatóelőadások felét adtam nekik, mint iskolafelvigyázó. A jobban tanítók hamarosan a szolgálatin kaptak programot. Aztán egyre több vendégszónokot hívtam a nyilvános előadásokra, akik friss szeleket hoztak a gyülekezetbe.
A megváltozó gyülekezetbe 7 olyan személy járt, akivel én kezdtem tanulmányozni. A legközelebbi körzetfelvigyázói látogatáskor a körzetszolga helyeslésével találkoztam. Egy év múlva már 6 vén volt 9 kisegítőszolgával. A körzetfelvigyázó kérte, hogy erősítsem egy darabig a gyülekezetet aztán majd át leszek irányítva máshová. Közben udvarolni kezdtem és megházasodtam.
Elköltözésünk előtt életemben először bírói bizottság tagja lettem. Mai napig kifogásolom a Bizottság összeállítását. A két régi öreg és én lettünk a tagok. Egy paráznaság volt az ügy. A testvér prostituálthoz járt néhány hónapig. A másik két vén szerint ki kell közösíteni, mert előre eltervezte. Szerintem meg megbánta, ezért nem volt rá szükség. A végén heves vita alakult ki, hogy egy bűn esetén kell–e valakit „sarokba" állítani, illetve már Jézus sarokba állt – e helyette. Az azóta már meghalt testvéreket tiszteletben tartva röviden annyi történt, hogy megvádoltak. Én is parázna vagyok. A bizonyíték, hogy védem a bűnöst. Állítólag valamilyen HIT–gyülekezethez csatlakoztam ezért prédikálom Jézust, és a csökkenő szellemi erőm miatt lettem parázna.
Másnap már volt konkrét bizonyíték. Még egy évvel ezelőtt egyedül mentem fel egy fiatal testvérnőhöz, akinél fél órát tartózkodtam. A testvérnővel szemben lakó testvérek láttak bemenni meg kijönni. De ez nem volt elég. Darabokra szedték a programjaimat, amiből kivettek az én különböző bűneimet alátámasztó részleteket. Odáig fajultak a dolgok, hogy a gyülekezeti kiváltságaim alól a „vizsgálat" idejére felfüggesztettek. Az egyik tárgyaláson azt mondtam: „bármit elismerek, csak hagyjatok békén." Ez lett a fő bizonyíték.
– Nekünk elég ha azt ismered be amit elkövettél.
– Mit tettem?
– Mond meg nekünk te?
– Semmit.
– Akkor mit akarsz nekünk beismerni?
– Bármit amit akartok.
– Na ki vele, mit tettél.
Kérésemre és persze sok telefonálgatásom után (apám aktív segítségével) új bizottság alakult. Én kellő bizonyíték híján bent maradtam, a parázna testvér pedig ki lett zárva. Tavasszal feleségem és az én megkönnyebbülésemre új gyülekezetbe kerültünk. Itt voltak vének, voltak érdeklődök és volt tétlenség. A gyülekezet 96 keresztelt személyéből 32 télen volt, 21 rendszertelen, 43 volt rendszeres. Ráadásul ekkor volt az 1994 február 15.-i Őrtorony, ami alaposan felszította néhány még aktív testvér gondolatait. A „rendrakó" szerepköre rám hárult megint. Elsőnek elkezdtem megismerni a gyülekezetek tagjait. Kerestem azokat akik a gyülekezet rejtett szellemi tartalékai, akiket felhasználva majd mozgatni lehet a gyülekezetet. A 4 vén közül csak egy volt véleményem szerint megfelelően alkalmas, a másik három kevésbé. A 9 kisegítőszolgához sem fűztem reményeket, mert nem nagyon akarták elvégezni a feladatukat. Törlésük értelmetlen volt, mert a gyülekezet aktív személyei őbelőlük és családtagjaikból állt (alig 10 órával).
Aktaként kezelve a testvéreket, mindenkit magunkkal vittünk havonta egyszer. Felosztottuk a bizonytalan testvéreket. Az óraátlag ekkor vissza is esett 7 alá. Erre a körzetfelvigyázó fel is hívta a figyelmünket. Lelkiismeretes személy lévén hamarosan két tűz közé kerültem.
Általános úttörőként tudtam mit jelent munka mellett kereszténynek lenni. Dolgozni, felkészülni, gyülekezetbe járni és hetente egyszer prédikálni; nem is szólva a számomra pluszként rám nehezedő heti 22 óráról, pásztori látogatásokról és testvérekkel való beszélgetésekről. Bár nekem nem voltak gyerekeim, egy gyerekes család helyzetét meg tudtam érteni. El is várták. Másik oldal a Társulat. Legyen aktív a gyülekezet, legyen 10 óra körül az óraátlag, legyen minden tökéletes, hathavonta pásztori látogatás mindenkinél és minden probléma kezelve legyen. El is mondtam a körzetfelvigyázónak. Olyan kritikai megjegyzéseket kaptam, hogy egyből észbe kaptam. A lelkiismeretükre kell hatni a testvéreknek és akkor majd megoldják ahogy tudják. Időközben megjelent a nemzedékes kiigazítás. Akkor senkire sem hatott, de fokozatosan egyre inkább. Addig volt Armageddon – várás, innentől megszűnt (szépen lassan).
Emlékünnep előtt jött megint a körzetfelvigyázó. Az akkor szolgáló 7 vén és 14 kisegítőszolga indokolta volna a gyülekezet ketté választását (152-ből 18 tétlen). Azonban a csökkenő óraátlagok miatt törlésre lett ajánlva pár vén és kisegítőszolga. Annyiban volt kellemetlen a nagyarányú törlés, mert a megmaradt feladatok mind a nyakamba hullottak. Ezalatt a teher alatt kezdtem megtörni.
A teher idővel valamennyire eloszlott, de a lelkiismeretemet nagyon megterhelték a gyülekezetek gondjai. Most nekem kellett hajtani mindenkit. Olyanokban kellett és olyan módon állást foglalni amitől tartózkodtam volna. Emellé jött a nemzedékes kiigazítás hatásai, amely 1997 elejére érezhető volt.
Ekkor szembesültem igazából a tulajdonképpeni szervezettel. Idáig csak a saját gyülekezetemig láttam. Visszajöttek a keresztelkedésem előtti emlékek amikor apámat kísértem. Láthattam mit minek rendel alá a Bétel, és érezhettem mennyire emberi döntések születnek fontos ügyekben. Állandó stressz volt a vének kisegítőszolgák ajánlása, törlése. Sok Vének Testülete nem is volt tisztában magával a szolgálatok közötti különbséggel. Készséges hírnököket nem akartak kisegítőszolgának a rossz előadásai miatt, és olyanokat ajánlottak vénnek, akikben nem volt szolgálat–készség. Itt kellett taktikáznom. Olyan merész alkukba mentem bele, melyeknek helyességét ma is kétlem. A körzetgyűlések szónokainak kijelölésekor sokat nyomott a latba, hogy ki kinek a fia, kinek a rokona.
Szinte menekültem apámhoz, aki ekkorra egy megtört ember volt (mai napig vén). Amikor megláttam őt sírva a nyakába borultam. Egész este csak keservesen ömlött belőlem a keserűség. Figyelmes volt apám, aki testvéreimet aznap este nem hívta át. Nővérem ekkor már két gyerekes testvérnő volt természetesen vén férjjel, öcsém pedig egy gyermekes vén. A jólétet, a nélkülözés hiányát vettem észre rajtuk. A szellemi dolgok nem izgatták őket annyira. Egy hetes szabadságunk elteltével apám megint értékes tanáccsal látott el:
„– Ne vegyél mindent komolyan. Tegyél annyit amennyit bírsz, ígérj mindenkinek amit akar, dicsérd meg, aztán ne tegyél semmit. Vagy cselekedj a lelkiismereted szerint. De akkor addig sem fogsz élni, mint anyád."
Fülemet megint bántotta az atyai tanács. Ha én lettem volna ott a körzetfelvigyázó, talán javasolom törlésre ezért. Sajnos igaza volt.
Ma már nem vagyok se vén, se úttörő. Nem vagyok rendszeres hírnök. Nincsenek kiváltságaim, de van nyugodt családi életem és kényelmes lakásom. Mégsem ezt értékelem a legtöbbre a fiatalkoromra tekintve. 1999-ben írtam fenti soraimat visszatekintésként. Azután lemondtam a kiváltságaimról és sok éjszakán keresztül imádkoztam Istenhez, hogy mutasson utat. Egyre több dologból ismertem rá, hogy az ún. „hű és bölcs szolga" nem kapott isteni felhatalmazást és a tanítások sem következetesek. Kételyeimet kifejezésre juttattam, amiért egy bírói bizottság úgy zárt ki, hogy meg sem próbáltak nekem segítséget adni. Elköltöztem apámhoz, aki érdeklődve hallgatta mi is történt velem. Apám nagyon sokat segített, ő ma egy tétlen, a gyülekezettel már kapcsolatot nem tartó személy. A családom több tagja is hátat fordított a modernkori hamis tanítóknak, egyesek a mai napig sincsenek se elkülönülve, se kiközösítve, ezért ők többeknek beszélnek azokról a tényekről, melyeket a szervezet szeretne elhallgatni. Most 32 éves vagyok és nagyon hálás, amiért nem kellett egész életemet az Őrtorony rabjaként eltöltenem.
forrás: http://bikbak.uw.hu/
A helyzet nagyon sok gyülekezetben hasonló. A testvérek civakodnak, a vének pedig taktikáznak. Sokan szenvednek és depressziósok, de mosolyogniuk KELL, és azt kell hazudniuk, hogy elégedettek és minden rendben van.
Isten szervezetében egy ilyen dolog lehet álatalánosság? Erre mindenki tud válaszolni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése